Category Archives: Gorbai Gyöngyi

Búcsú

Hogy tudok felkészülni a halálodra , miért sírok most, amikor pontosan tudom, hogy csak a földi létednek lesz vége?
Mégis nagyon nehéz az elválás. Ülök melletted a földön , és míg alszol nézem a holnapi napot, amikor örökre lehunyod majd a szemed.
Miután az előző kutyámtól elbúcsúztam, kijelentettem, hogy soha többet nem lesz kutyám…, csak ha idetéved,vagy a kerítésen át bedobják az udvarra. Majdnem így történt ,mert bő egy év múlva  meglátogatott egy barátnőm, aki útközben hét újszülött kutyát nyalábolt fel az árokból .
– Vissza kéne menni, talán vannak még páran- mondta Kati .A megérzése jó volt, te ott remegtél azon a  novemberi  napon, melletted üres kartondoboz.Valaki úgy dobott ki benneteket , ahogy még a szemetet sem tisztességes kihajtani az út szélére. Olyan szépek voltatok, egy kis világosbarna valahogy kitűnt a kupacból ,de az nem te voltál .A kezembe vettem és már nem akartam elengedni.
Bence , a nagy kutyabarát ,téged szemelt ki,így megállapodtunk , hogy nálam lesztek és felnevellek , míg önállóan tudtok enni, aztán hozzá kerülsz.
Batu – így neveztem el a testvéredet, csak egy napig élt, belső vérzése lett. A többieket elaltatták ,  a kutyamenhely sem fogadta be őket, mert a szemetek is csukva volt még.
Bence mint egy apuka, mindent bevásárolt , cumisüveget, a legjobb minőségű tápszert, és mindennap meglátogatott.Neki már volt kutyája, így nálam maradtál. A tenyeremnél is kisebb voltál, és egyik nap amikor a kezemben tartottalak , kinyitottad a szemed.Összefonódott a tekintetünk , és 14 éve kötődünk egymáshoz.
Emlékszel ugye, amikor az első hetekben egy narancssárga oldaltáskában vittelek magammal mindenhova, még dolgozni is, és egész nap együtt voltunk. Vagy amikor boldogok voltunk és teljes hangerővel szólt a Thunderstruck , én ölbe kaptalak úgy ugráltunk mint  Angus ,aztán rám hánytad a reggelit .
Soha nem voltál beteg ,pár hónappal ezelőtt, még mindig úgy viselkedtél mint kölyök korodban . Lelkileg túlérzékeny voltál mint én, de mindent kibírtunk ,te voltál mellettem életem azon szakaszában is, amikor elviselhetetlen volt a gyász… De nem csak egy kutya vagy, te voltál a társam hosszú éveken át. Már nyáron menni akartál, de még maradtál néhány hónapot. Tudom ,hogy értem tetted ezt is.
Most már elengedlek .Menj , találkozz a hét vezérrel,a testvéreiddel, Te , drága egyetlen túlélő !
Köszönöm Borka , köszönök mindent!

Gyöngyi Gorbai

Valamikor

Árnyékod mögé bújva
nézem az arcod
mit takarni próbál
kristálypohárban
a nem létező fájdalom
   Szemedben több élet
   keresem benne a saját bánatom
   de elvitte az a nagy madár
   hatalmas szárnyakon
Itt hagyott
tollpihét
szokatlan súlya van
talán mert boldogság ...
    Őrzöm Őt
    így nem vagyok egymagam
Elbírom
meddig is?
míg röptében megtalál
hosszú vándorútról
a kapura visszaszáll

Gorbai Gyöngyi

Komolyan Szerelem

- Nem szeretlek!- mondta Zénó, és felemelte a fedőt a fazékról.
Talán máshol járnak a gondolatai , fejben folytatja a novelláskötetét , gondolta Anna és tovább mosogatott, anélkül, hogy visszakérdezett volna, mert biztos volt abban, hogy Zénó nem a bableveshez beszél.
- Jól hallottad, nem szeretlek ! nézett Annára , akinek a szemében hirtelen összegyűltek a könnyek, szőlőfürtöt képezve, mint ami még ragaszkodik az ághoz,de a túlérett szemek gyors egymásutánban lepotyogtak a kiégett fűre. Másodpercek teltek csak el, de a lány óráknak érezte a csendet. Ezernyi kérdés rekedt benne ,de mint aki fel se fogja, hogy róla van szó, csak annyit kérdezett
- Mióta?  Mióta nem szereted, és nem értem miért mondtad, hogy hetente többször megennéd!
- Anna! Figyelj rám, gyere - húzta a tükör elé.
- Látod magad?  Hova lett a dús hajad, a melleid elfogytak, a bőröd ráncosabb és a tested fonnyadásnak indul...
Anna már semmit nem látott. A sós könnyeket szorosan összezárt szemhéjai mögé rejtette, és kétségbeesetten idézte fel a reggelt, amikor Zénó csókjára ébredt.
- Kérlek nyisd ki a szemed! Jó... akkor mindegy, még jó, hogy a füleiddel hallasz.
Nem szeretlek Anna , és tudod miért?
Mert imádlak ! A szeretlek szó, már kevés ahhoz, hogy kifejezzem azt, amit irántad érzek. Mert imádom azt a nőt aki a tükör előtt áll, aki nekem a legszebb , aki által tudom szeretni az egész világot ,és szerelmes lehetek a fákba és a virágokba is . Mert te vagy minden, és ha téged átölellek, a karjaimba zárhatom a föld kincseit.
- Komolyaaan ?- zokogott és nevetett, csípett és harapott, a felgyülemlett feszültséget próbálta levezetni, miközben Zénó úgy csókolta ,hogy egymás szájába bele beszéltek.
Valamikor régen,minden ezzel a szóval kezdődött köztük... Egy félreértés hozta őket közel egymáshoz és egy szó, amit azóta Anna, a házasságkötésükön ,Zénó ,,igen"- jét hallván nevetve kimondott 
- ,,Komolyan?"

Gyöngyi Gorbai

Átváltozás

Nem benned csalódtam
Csak a képben,mit rólad festettem
amikor pár kilóval több volt benned
az érzelem.
Fejed fölött a nap ragyogott,de már
kifakította a színeket az értelem
s most kopott falon lógsz
szúrágta keretben.

Nézlek

A lámpát felkapcsolom
Reflektort arcodra irányítok,
de fáj az a ködös szürkeség
mit helyetted látok.

- Színezz újra !
Karodat kinyújtod ,követelve kéred
De csak fekete van ,arra nincs szükséged!
A szivárvány színeiből
Ma saját álmot szőttem.

Elképzelt valóság

Szokásos köreimet róttam kattogó kerékpáromon , zsebemben egy elképzelt szerelem lapjaival. Dombra fel, dombról le... Kiengedem a gondolatokat, a végén lezárásképpen
lassú tekerés a parkban , és beengedem az újakat.
A kora délutáni órákat szerettem, mert ilyenkor csendesebb a város, ritkán jön velem szembe egy két ismerős, aminek- nem tagadom, jelenleg igazán örülök, mert így nem zökkent ki senki a merengésemből.
Csak Ő...,akit soha nem láttam, mégsem idegen. A legkorhadtabb támlájú padon ült, talán így védi meg magát attól, hogy valaki mellé telepedjen.
Még egyszer látni akartam, körbe tekertem újra ,de ő még mindig lehajtott fejjel olvasott tovább. Teljesen kizárta a külvilágot, benne volt a történetben, akkor sem vett észre, amikor egy pillanatra felnézett és hosszú ujjaival finoman lapozott.
Pénteken ezerrel száguldottam, a nadrág reccsent a térdemen, izzadt tenyeremmel szorítottam a kormányt, hogy mielőbb odaérjek. Csak akkor lassítottam, amikor
megláttam ugyanazon a padon. Fehér lenvászon ruha és piros tornacipő. Sehogy nem illett össze, de szemmel láthatóan ez cseppet sem zavarta. Lassítottam ,mint mindig és gondolatban tovább írtam a történetem.
Napok óta először, ma becsukta a könyvet. Csomagolópapírral beborítva, sehol egy
cím... Kezével végigsimította és felnézett.
Sűrű szempillák , könnyes barna szemek , és akkor már tudtam, ő az a lány ...Ő , kit álmaimban láttam, akiről mindig írtam. Ő volt a folytatás, a második és utolsó kötet.
- Vége . - mondta halkan, és halványan mosolygott.
- Nincs vége - suttogtam magamban.
Másnap gyalog mentem. Feltett szándékom volt, hogy befejezem a könyvem, melyet a kiadó már nagyon sürgetett. Torkomban dobogott a szívem, mert nem láttam őt.
Összeroskadva ültem le a szemközti padra. Már csak arra lettem figyelmes, hogy egy kis varjú fiókát a színes vászon táskájába tesz, melyből előtte kivette a rajzmappáját.
Kontyba tűzött hajából kihúzott egy ceruzát és rajzolni kezdett.
Hihetetlen sebességgel írtam, valaki, valami irányított. Tudtam, ez már nem én vagyok, a Sors írja a folytatást...a fikciót , mely valóság lett.
- Most van vége! - mondtam és odanyújtottam neki a kéziratot.
Akkor, megláttam ölében a rajzot, a saját álmomat. Egy füstben lebegő,torz, sárga épület, éjjeli fények, egy fiú és egy lány.
- Köszönöm - rebegte halkan, miközben hengerré tekerte a rajzlapot.
- A borító ! - mondtuk egyszerre.
- Írd alá kérlek! - szóltam
/ Heléna /

a Könyv

Gyere.
Ülj közelebb mellém,s nyisd ki valahol
32 oldalt ,te gyorsan olvasol
Csak 32 év telt el ólom lábakon

Nélküled üres lapokra
szavakat róttam  vágyakból
Hittem mint egykoron, hogy
tenger mélyéről kiemellek
s leszel az élő korallom

Gyöngyöt fűztem több száz évből,mert
Pappnő voltál vörös ruhában ,
és hordtalak magamon ,
hogy ékszerként légy velem
sejtelmes őrző angyalom

míg te ?

     _ Képekben láttam az írásod
        s szoborrá formáztam a gondolatod,     
        hogy testet öltsön a képzelet
        mert tudtam ...
        a múlt
        a jelenbe elvezet

Már készülök az Útra…

Végállomás

Már készülök az Útra...
Azt mondják hosszú lesz
De senki nem tudja, hogy
Megszülettem
S azóta lépkedek rajta.

Kaviccsal szórt ,de én
a Köveket szeretem
Zsebemben őriztem
Hátamon cipeltem.

míg szólt a Hang
-Engedd el , szabadon jöjj ,
én engedem !

És hagyom , hogy a könnyek
Sziklàkként gördüljenek
vissza a tengerbe,
mert tudom ,
Az Út végére értem ...így
könnyedén szállok fel
a Végtelenbe .


Pontot tettem a sor végére, és az üzenetemet a ballon kabátom zsebébe csúsztattam .
Elindultam.
Negyvenkét éve, minden ősszel végig sétálok ezen a hosszú, gesztenyefákkal szegélyezett úton. Szeptember, sokak számára az elmúlás szimbólumának hava , de ezzel kimondhatjuk, hogy ezáltal valaminek a kezdete is. Várom, hogy valaminek vége legyen, és félelem nélkül akarok szembenézni a múltammal. Jó lenne végig száguldani az életemen, de így, hetven fölött, ezen a sétányon csak ballagni tudok .
Megérintettem a zsebemben hordott ,hideg köveket. Néhány apró kavics között, maroknyi méretűek voltak elvegyülve, melyekből találomra kivettem egyet. Szürke volt, halvány barna pöttyökkel. A gyermekkoromat éreztem benne, és kis pontocska lettem, egyedül egy dombtetőn állva. Emlékszem a zöld ruhámra és vékonyka lábaimon  a piros gyapjú harisnyára . Akkor még hittem a csodákban, és nem értettem miért mondják rám, hogy -árva... Azt reméltem, hogy egy dombon magasabb leszek, látni fogom Anyámat, és Apám karjaiban megérìnthetem az Eget. Kislányként nem sírtam, de most hagyom, hogy egy könnycsepp Csillagként hulljon a kőre, mielőtt egy  fának odaadom.
Tovább lépkedtem az úton, és éreztem ahogy a legérdesebb kő a kezembe fészkeli magát. Fekete volt, mélységesen fekete, mint az az éjszaka, amikor fiatal nőként, gyászba burkolóztam és özvegyen lettem újra árva.
Ebben a sötétben tapogatózva, évekig Konrádot kerestem és észre sem vettem, hogy pici gyermekünk már nincs mellettem. Szemeim elhomályosultak , szédülni kezdtem, és erőtlen kezemből a kő, súlyos könnycseppként gurult egy fa tövébe. Nyomást éreztem a fejemben, és a halántékomon verőér lüktetett, de szinte hívogatóan sürgetett a legöregebb , hatalmas gesztenyefa. Csak a lombjai védelme alatt nyúltam újra a zsebembe.
Selymes tapintású, a természet csiszolta ilyen ragyogóvá, pont mint egy gyönyörű fehér Holdkő.
-Nóra !  -szólítottam suttogva, és ő válaszként szívként dobbant a kezemben.Nóra ...Aki azokon a sötét éjszakákon, fény akart lenni az életemben, de a hangját eltompította fájdalmam üvöltése.
Nem tudok emlékezni...Remegtem, forgott körülöttem minden. A fához dőltem, át akartam ölelni, de a két kezembe szorítottam a követ, és eszembe jutott az órákig tartó várakozás a hajókikötőben, az első ölelés,a boldog nevetése.
Önfeledt napok következtek. Károly megnyugodott, hogy testvére gyermeke biztonságban lesz.
-Ne izgulj, csak pár órára viszem el anyámhoz, visszahozom és örökre veled marad.- csitított halkan.
A frissen feltámadt anyai ösztönöm azt súgta,ne hagyjam , mégis rábólintottam és elindultunk a vasútállomás felé.
-Ne! Kérlek, ne ! Inkább mégsem akarom!- kiáltottam, és már nem tudom, hogy a múltban, vagy most mondtam.Fékezném a gondolatokat,az emlékeket semmivé tenném,de újra látom, amint a síneken vissza szalad hozzám még egy ölelésre...
A legszörnyűbb hang, a  saját sikolyom elnyomta a vonat csikorgó kerekeinek zaját ...és most elhagyta ajkaim a néma kiáltás.
Érzem, hogy a kő  kezd kicsúszni a kezemből és már meg sem próbálom visszatartani, óvatosan teszem le egy kitüremkedett gyökér bölcsőjébe ,s könnyeimmel tisztára mosva betakarom a fájdalmat.
Ahogy felegyenesedtem, apró kavicsok potyogtak ki sorra a zsebemből, kisebb bánatok gurultak szerte szét .
Fáradtan, de megkönnyebbülve rogytam le egy padra. Újra belenyúltam a zsebembe, sem kövek, sem kavicsok nem voltak benne, csak összehajtogatva az induláskor írt versem. Felemeltem két gesztenyét és a papír mellé tettem.  Klárának...Úgy mint kiskorában ,amikor húga helyett kettőt kapott valamiből .
Olyan békés és csendes lett minden  bennem.Csak egy varjú kőrözött felettem , károgásával mintegy az kérdezve ,-és most mi lesz? Mire vársz? Az egész életed egy nagy várakozás volt!
Felelni akartam, de a hangomnak már nem volt ereje, halántékomban újra egy szorítást éreztem, és ...felszálltam a Végtelenbe.