Elképzelt valóság

Szokásos köreimet róttam kattogó kerékpáromon , zsebemben egy elképzelt szerelem lapjaival. Dombra fel, dombról le... Kiengedem a gondolatokat, a végén lezárásképpen
lassú tekerés a parkban , és beengedem az újakat.
A kora délutáni órákat szerettem, mert ilyenkor csendesebb a város, ritkán jön velem szembe egy két ismerős, aminek- nem tagadom, jelenleg igazán örülök, mert így nem zökkent ki senki a merengésemből.
Csak Ő...,akit soha nem láttam, mégsem idegen. A legkorhadtabb támlájú padon ült, talán így védi meg magát attól, hogy valaki mellé telepedjen.
Még egyszer látni akartam, körbe tekertem újra ,de ő még mindig lehajtott fejjel olvasott tovább. Teljesen kizárta a külvilágot, benne volt a történetben, akkor sem vett észre, amikor egy pillanatra felnézett és hosszú ujjaival finoman lapozott.
Pénteken ezerrel száguldottam, a nadrág reccsent a térdemen, izzadt tenyeremmel szorítottam a kormányt, hogy mielőbb odaérjek. Csak akkor lassítottam, amikor
megláttam ugyanazon a padon. Fehér lenvászon ruha és piros tornacipő. Sehogy nem illett össze, de szemmel láthatóan ez cseppet sem zavarta. Lassítottam ,mint mindig és gondolatban tovább írtam a történetem.
Napok óta először, ma becsukta a könyvet. Csomagolópapírral beborítva, sehol egy
cím... Kezével végigsimította és felnézett.
Sűrű szempillák , könnyes barna szemek , és akkor már tudtam, ő az a lány ...Ő , kit álmaimban láttam, akiről mindig írtam. Ő volt a folytatás, a második és utolsó kötet.
- Vége . - mondta halkan, és halványan mosolygott.
- Nincs vége - suttogtam magamban.
Másnap gyalog mentem. Feltett szándékom volt, hogy befejezem a könyvem, melyet a kiadó már nagyon sürgetett. Torkomban dobogott a szívem, mert nem láttam őt.
Összeroskadva ültem le a szemközti padra. Már csak arra lettem figyelmes, hogy egy kis varjú fiókát a színes vászon táskájába tesz, melyből előtte kivette a rajzmappáját.
Kontyba tűzött hajából kihúzott egy ceruzát és rajzolni kezdett.
Hihetetlen sebességgel írtam, valaki, valami irányított. Tudtam, ez már nem én vagyok, a Sors írja a folytatást...a fikciót , mely valóság lett.
- Most van vége! - mondtam és odanyújtottam neki a kéziratot.
Akkor, megláttam ölében a rajzot, a saját álmomat. Egy füstben lebegő,torz, sárga épület, éjjeli fények, egy fiú és egy lány.
- Köszönöm - rebegte halkan, miközben hengerré tekerte a rajzlapot.
- A borító ! - mondtuk egyszerre.
- Írd alá kérlek! - szóltam
/ Heléna /

Leave a Comment

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s