SZarvas SZerelem

Azon az estén rámborult az ég.
Üres lettem, saját magam fölött lebegve átöleltem a csendet.
Csak a sziv nem akart megnyugodni.
Zakatolt és lihegett mint kifáradt régi gőzmozdony.
Vizes fűben hasalva fürkésztem a semmit.
Sűrű köd takart el mindent és nedves ruháim szögesdrótként szoritották lelkemet.
Nem tudom honnan és mikor jelent meg.
Könnyes barna szemeivel nézett.
Nem szólt, nem mosolygott...Csak nézett szomorúan.
A szivem megnyugodott. Nem zakatolt, nem lihegett többé.
Könnyeim elárasztották az emlékeket és gyémántokként peregtek a vizes avarban, rózsákat
képezve...
Gyönyörü, ragyogó, barna rózsákat....