Szell Sandor: Heléna

Megszokott dolog, hogy mindig, mindenhonnan lekések... 
Mire a kiállitásra érkeztem, már mindenki csoportokba gyülve diskurált. Semmi gond, gyorsan készitettem pár fényképet, mikőzben a festőművész utám fürkésztem....
Szóval itt van mindenki...polgármester, iskolaigazgatók, helyi művészek...
Miközben a kiállitó művésszel beszélgettem, megakadt a szemem egy ismeretlen nőn.
Szerintem a legsikertelenebb festményt tanulmányozta. Egy füstben lebegö torz sárga épület. Nem tudtam levenni a szememet róla. Gyönyörü barna haja gyürükben hullott a vállára. Annyira elkápráztatott ez a látvány, hogy már nem is figyeltem mit mond a művész. Szerencse a jó tulajdonságomnak, hogy mindig bekapcsolom a felvevő készüléket.
Ahogy alkalmam adódott rá, odamentem és probáltam megtudni ki is ő.
- Jó estét hölgyem. Vas Tibor vagyok, a helyi kúlturlap főszerkesztője.
Felém fordult és egy szomorú mosolyal csak annyit mondott:
- Heléna.
Akkor láttam meg a szemeit.. a legszebb barna szemek amiket valaha is láthattam... Valami megrázott. Ezek a szemek annyira ismerösek voltak. Valami hidegség futott át a hátgerincemen és valósziüleg nagyon hüjje képet vágtam.
- Örvendek hogy megismertelek, mondta és visszafordutl a festményhez.
Na ez jó volt főszerkesztő úr, szépen letessékelt. 
Még pár percet társalogtam a jelenlévökkel, aztán indultam is hazafele gondolván hogy még az este folyamán megirom a beszámolot.
De ez a rejtélyes Heléna befészkelte magát az eszembe... Bosszantot nagyon a gond hogy annyira ismerös. Vajon hol láttam én ezeket a szemeket ?
 Iskolás koromban nagyon szerelemes voltam egy lányba, de soha nem volt merszem ezt bevallani. Neki voltak még ilyen gyönyörü barna szemei...Milyen rég volt, el is felejtettem. Majdnem levertem egy nőt a járdán.
- Tibi, megint álmodozol?
- Bocsánat Enikö, tudod milyen figyelmetlen vagyok, azért is nem járok autoval.
Ezen jót nevettünk. Elmondtam neki hogy a kiállitáson voltam és most sietek megirni a beszámolót.
-Találkoztál Gyöngyivel? – kérdezte.
-Melyik Gyöngyivel?
- Hát  Gyöngyivel, a volt „szerelmeddel”. Öregszel barátom, öregszel – mondta nevetve.
- Zagyvákat beszélsz Enikö, Gyöngyiről nem hallottam semmit már évek óta, nincs is az országban.
- Az édesanyjával találkoztam a napokban és ö modta hogy Gyöngyi eljön a kiállitásra.
Úgy éreztem összeesek. Azok a szemek... ő volt.
Rohantam vissza mint a veszett, remélve hogy még ott találom. Nem volt szerencsém...
Lerogytam a lépcsőkre. Sirni akartam, üvölteni.... Miért hazudott? Miért nem mondta meg az igazi nevét? Miért voltam annyira felületes hogy nem próbáltam többet beszélni vele....Csak bámultam a járdát és halgattam hogy zokog a lelkem.
Nem volt bátorságom meglátogatni, ugyanúgy ahogy nem volt bátorságom évekkel ezelött bevallani a szerelmemet.
A festményt amit akkor nézett megvettem. Sokszor, a füstben lebegö torz sárga épület ablakábol két gyönyörü barna szem mosolyog rám... és ez mindig arra emlékeztet hogy amit nem teszek meg a maga idejében, meglehet hogy soha többé nem lessz rá alkalom.