Végállomás

Már készülök az Útra...
Azt mondják hosszú lesz
De senki nem tudja, hogy
Megszülettem
S azóta lépkedek rajta.

Kaviccsal szórt ,de én
a Köveket szeretem
Zsebemben őriztem
Hátamon cipeltem.

míg szólt a Hang
-Engedd el , szabadon jöjj ,
én engedem !

És hagyom , hogy a könnyek
Sziklàkként gördüljenek
vissza a tengerbe,
mert tudom ,
Az Út végére értem ...így
könnyedén szállok fel
a Végtelenbe .

Pontot tettem a sor végére, és az üzenetemet a ballon kabátom zsebébe csúsztattam .
Elindultam.
Negyvenkét éve, minden ősszel végig sétálok ezen a hosszú, gesztenyefákkal szegélyezett úton. Szeptember, sokak számára az elmúlás szimbólumának hava , de ezzel kimondhatjuk, hogy ezáltal valaminek a kezdete is. Várom, hogy valaminek vége legyen, és félelem nélkül akarok szembenézni a múltammal. Jó lenne végig száguldani az életemen, de így, hetven fölött, ezen a sétányon csak ballagni tudok .
Megérintettem a zsebemben hordott ,hideg köveket. Néhány apró kavics között, maroknyi méretűek voltak elvegyülve, melyekből találomra kivettem egyet. Szürke volt, halvány barna pöttyökkel. A gyermekkoromat éreztem benne, és kis pontocska lettem, egyedül egy dombtetőn állva. Emlékszem a zöld ruhámra és vékonyka lábaimon  a piros gyapjú harisnyára . Akkor még hittem a csodákban, és nem értettem miért mondják rám, hogy -árva... Azt reméltem, hogy egy dombon magasabb leszek, látni fogom Anyámat, és Apám karjaiban megérìnthetem az Eget. Kislányként nem sírtam, de most hagyom, hogy egy könnycsepp Csillagként hulljon a kőre, mielőtt egy  fának odaadom.
Tovább lépkedtem az úton, és éreztem ahogy a legérdesebb kő a kezembe fészkeli magát. Fekete volt, mélységesen fekete, mint az az éjszaka, amikor fiatal nőként, gyászba burkolóztam és özvegyen lettem újra árva.
Ebben a sötétben tapogatózva, évekig Konrádot kerestem és észre sem vettem, hogy pici gyermekünk már nincs mellettem. Szemeim elhomályosultak , szédülni kezdtem, és erőtlen kezemből a kő, súlyos könnycseppként gurult egy fa tövébe. Nyomást éreztem a fejemben, és a halántékomon verőér lüktetett, de szinte hívogatóan sürgetett a legöregebb , hatalmas gesztenyefa. Csak a lombjai védelme alatt nyúltam újra a zsebembe.
Selymes tapintású, a természet csiszolta ilyen ragyogóvá, pont mint egy gyönyörű fehér Holdkő.
-Nóra !  -szólítottam suttogva, és ő válaszként szívként dobbant a kezemben.Nóra ...Aki azokon a sötét éjszakákon, fény akart lenni az életemben, de a hangját eltompította fájdalmam üvöltése.
Nem tudok emlékezni...Remegtem, forgott körülöttem minden. A fához dőltem, át akartam ölelni, de a két kezembe szorítottam a követ, és eszembe jutott az órákig tartó várakozás a hajókikötőben, az első ölelés,a boldog nevetése.
Önfeledt napok következtek. Károly megnyugodott, hogy testvére gyermeke biztonságban lesz.
-Ne izgulj, csak pár órára viszem el anyámhoz, visszahozom és örökre veled marad.- csitított halkan.
A frissen feltámadt anyai ösztönöm azt súgta,ne hagyjam , mégis rábólintottam és elindultunk a vasútállomás felé.
-Ne! Kérlek, ne ! Inkább mégsem akarom!- kiáltottam, és már nem tudom, hogy a múltban, vagy most mondtam.Fékezném a gondolatokat,az emlékeket semmivé tenném,de újra látom, amint a síneken vissza szalad hozzám még egy ölelésre...
A legszörnyűbb hang, a  saját sikolyom elnyomta a vonat csikorgó kerekeinek zaját ...és most elhagyta ajkaim a néma kiáltás.
Érzem, hogy a kő  kezd kicsúszni a kezemből és már meg sem próbálom visszatartani, óvatosan teszem le egy kitüremkedett gyökér bölcsőjébe ,s könnyeimmel tisztára mosva betakarom a fájdalmat.
Ahogy felegyenesedtem, apró kavicsok potyogtak ki sorra a zsebemből, kisebb bánatok gurultak szerte szét .
Fáradtan, de megkönnyebbülve rogytam le egy padra. Újra belenyúltam a zsebembe, sem kövek, sem kavicsok nem voltak benne, csak összehajtogatva az induláskor írt versem. Felemeltem két gesztenyét és a papír mellé tettem.  Klárának...Úgy mint kiskorában ,amikor húga helyett kettőt kapott valamiből .
Olyan békés és csendes lett minden  bennem.Csak egy varjú kőrözött felettem , károgásával mintegy az kérdezve ,-és most mi lesz? Mire vársz? Az egész életed egy nagy várakozás volt!
Felelni akartam, de a hangomnak már nem volt ereje, halántékomban újra egy szorítást éreztem, és ...felszálltam a Végtelenbe.